Sólyom Károly

2020. május 23-án, Sólyom Károly születésének 100. évfordulóján kedves lelkipásztorunkra emlékezünk. Nem a templom padsoraiban, sem a sírjánál összegyülekezve. Nem hangozhat el most ott ünnepi beszéd, prédikáció, nem csendülhet fel a temetőben kórusunk hangja. Nem találkozhatunk valamennyien a Sólyom-család tagjaival, sem az érkező régi barátokkal. Nem ölelhetjük meg egymást. Nem idézhetjük fel közösen jól ismert alakját, gondolatainkat összefűzve, egymásnak át- és visszaadva a szót, gesztusainkkal egyetértésünket jelezve.

A megemlékezés mégsem marad el!!!  Ki-ki egyénileg vagy a családjával, akár telefonon beszélgetve gondol rá, hisz ezt tesszük különösen az utóbbi időben, amióta tudatosult bennünk ennek a napnak a jelentősége. Egyénileg vagy családostól elzarándokolunk nyughelyéhez, virágot, gyertyát, mécsest viszünk, s elmondunk egy imát.

Néhányan tollat ragadtak, vagy a számítógépükhöz ültek, és leírták gondolataikat. Ezeket közöljük a továbbiakban. Vágatlanul, semmit sem kihagyva. A különböző generációk tagjai számolnak be gyermek-, ifjú- és felnőttkori élményeikről, Sólyom Károly paksi szolgálata idejéből. Örömmel és meghatottan olvastam valamennyit, és a készülődésünk utolsó perceiben a Sólyom-családtól kapott eredeti Sólyom Károly-kéziratot Pályám emlékezete címmel. Igazi ajándék mindannyiunk számára!

Kérem, olvassák el Önök is!

Örülnénk további írásoknak is! Van még hely az Emlékeink című rovatban!

A továbbiakban hét visszaemlékezést és egy videó-blokkot találnak még Nepp Éva lelkésznő imádságával, majd egy erre az alkalomra Sólyom Károlyról készült képgalériát.

Sólyom Károly: Pályám emlékezete

Rendhagyó beszélgetés Sólyom Károllyal (Rádióinterjú, Paks, 1997.szeptember 13.)

Imádság Sólyom Károly születésének 100. évfordulóján

Sólyom Károly érkezése

Nagy volt az öröm, amikor új lelkészt választottunk. Négy lelkész bemutatkozó látogatása után Sólyom Károlyt választotta a gyülekezet.

Amikor ezt követően először jött Paksra, vonattal érkezett, egyedül. A családja Tatabányán volt. Este hét órakor ért ide a vonat. Akkor még nem volt buszjárat, sem autóközlekedés, ezért gyalog kellett bejönnie a vasútállomásról. A gyülekezetből nagyon sokan várták.  A toronyból figyelték a Kossuth Lajos utcát. Amikor meglátták, megszólalt a harang. Nagy volt az öröm, amikor ideért a templom bejáratához. Nagyon sokan voltunk együtt az udvaron és a templom teraszán. Belépett a kapubejáraton az utcáról, nem állt meg, jött egyenest, föl a templomba. Az ajtó kitárva, egyenest az oltár elé ment, aktatáskáját az első padra tette.

Az oltárnál letérdelt és hosszan, csendben imádkozott, utána köszöntötte a gyülekezetét.

Attól kezdve teljesen megváltozott a gyülekezeti élet. Ő testben-lélekben mindent odaáldozott: A lányóráktól, bibliaóráktól, hittanóráktól, szeretetvendégségektől kezdve az előadásokig, szavalások, szereplések, közös imádságok indultak el. Reggeli könyörgések is voltak az istállóból átalakított kis imateremben.

Rendezett egynapos konferenciákat. Jöttek a környékből, Györkönyből, Dorogról, Földvárról, de még Gyönkről, Bonyhádról, Szekszárdról is, ki-ki kerékpárral, lovas kocsival. Egyhetes evangelizációt is szervezett. A legjobb lelkészeket, Fabinyi lelkész urat, a püspökünk édesapját, Józsa Mártont, Csepregi Bélát hívta meg. Nagyon áldottak voltak ezek az alkalmak. A mai ember ezt el se tudja hinni.

Csodálkozom, hogy Etelka néni elfogadta, hogy ő teljesen az egyháznak adta az életét. Őt viszont körülvették az asszonyok, Vilma néni, Sárika néni, Babuka, Kiss Csuli néni, Koszorús/Resch Kató néni, Döme Mariska néni, Lizus néni, akik mindenben segítették a három, majd a négy gyermek mellett.

Helyrehozta a gyülekezetet lelkileg és anyagilag.

Minden idejét, erejét a gyülekezetnek szentelte.

Szinger Józsefné (Somkert Mária)

Az első jegyespár

Sólyom Károly Tisztelendő Úr emlékére

Nagyon hálásnak és szerencsésnek érzem magam, hogy akkor születtem, voltam gyermek, fiatal majd felnőtt, amikor Sólyom Károly lelkész úr Pakson teljesített szolgálatot. Nagyon szép személyes kapcsolatot ápoltam Vele itt töltött évei alatt. Végigkísérte bátorító szeretetével az egész életemet. Nagyon sok szép személyes élményt tudnék felsorolni, amely bizonyítja milyen különleges, csodálatos ember és lelkész volt. Csak néhányat említek, közülük is a legkedvesebbet!!
Ő keresztelt meg a Paksi Evangélikus Templomban, majd gyermekkoromban hozzá jártam hittanra, gyermek istentiszteletre.
Nagyon tudott a gyermekekkel bánni. Kiváló pedagógus is volt.
A sok gyönyörű ima, vers, ének mellett mindig szakított időt a mókára, kacagásra, játékra is.
A konfirmáció is csodálatos emlék maradt. Mosolyával, a szeméből sugárzó megértő szeretettel feledhetetlenné tette számomra. Még most is elérzékenyülök a templomban, ha odapillantok a „a helyemre” ahol ültem a konfirmáció alatt.
De velem örült akkor is, amikor Budapesten diplomát szereztem, örömmel gratulált.
Boldog vagyok, hogy férjemet is megismerhette.
Vigasztalást nyújtott nagy bánatomban, amikor édesapámat elveszítettem.
 

És a szép emlék, ami a legkedvesebb:
Szüleim is sokszor elmesélték, de a legszebb volt, amikor Tisztelendő Úrtól, Károly bácsitól hallottam.
Sólyom Károly lelkész úr beiktatására Pakson 1951. május 6-án került sor.
S ugyanebben a hónapban volt szüleim esküvője.
Ők voltak az első jegyespár, akiket a fiatal lelkész Pakson esketett.
Azt mondta, mindig emlékezni fog rájuk. A sugárzóan szép menyasszonyra és a jóképű vőlegényre Szabó Máriára és Kiss Sándorra, a szüleimre.
Akikkel egy életen át tartó szép kapcsolatot is ápolt.
 

Hálával és tisztelettel emlékezem
Schukkert Ádámné
Kiss Mária
tanítónő
egyházmegyei küldött
Paks, 2020. május 12.

Szeretetem jeléül

Tiszteletteljes főhajtással emlékezem Sólyom Károly lelkész úrra, szeretett Karcsi bácsira.
Neve hallatán megrohannak az emlékek, zömében személyes jellegűek.

Kezdetben,- kisiskolás éveimben – szüleim gyermek – istentiszteletre terelgettek.
Gondolom, csak az idősebb korosztály emlékszik a régi imateremre, ahol a Tisztelendő úr és segítői vezettek be minket /a hasonló korúak „gyülekezetét „/ a szentírás rejtelmeibe.
Egyszerű kis bábszínházi játékkal, máskor rögtönzött színpadon történt előadással tevőlegesen mi is részt vehettünk egy- egy bibliai történet megjelenítésében, amit ünnepi alkalmakra meghívott szüleink, nagyszüleink bizonyára mosolyogva, de nem kis büszkeséggel néztek meg.
Ezen alkalmak „gyülekezetépítő” hatása sem lehetett elhanyagolható, pedig azokban az időkben nem számított bocsánatos bűnnek a templomba járás, a templomi esküvő, a keresztelés- és mégis megtartattunk.
Később, ifjúkorunkban is megmaradtunk egymás-, és az égiek közelségében, amiben úgy vélem, Karcsi bácsi hitelének, szeretetének, türelmének, pedagógiai érzékének oroszlánrésze volt.
A rendszeres összejöveteleink alkalmával mindenféle egyéni-, vagy többeket is  érintő téma, kérdés került terítékre, megbeszélésre. Úgy emlékszem, soha, semmi nem maradt megválaszolatlanul.
A templom pincéjében társasjátékokat játszottunk, pingpongoztunk, s a felhőtlen együttlét közepette rövid időre elcsendesített minket egy-egy igeszakasz felolvasásával, magyarázatával, imával.
Konfirmációs emlékként őrzöm azt az utolsó, vizsga előtti összejövetelt, amikor mindenki azt a kérdést kapta, amit később a vizsgán is. Korábbi évek tapasztalata alapján úgy értesültünk, hogy „így szokott ez lenni”. Szerintem ez is a gyermekszeretet ékes bizonyítéka.
Biciklikirándulásokra vitt bennünket, miközben a résztvevők között igaz barátságok szövődtek.
Egyetemi éveink alatt kissé szétszóródtunk, de nyaranta, ha rövid időre is, de mindig összejöttünk egy kis Duna-parti dumapartira, evezésre, strandolásra, béka-, és halfogásra.
Mi ez, ha nem „csapatépítés”?
Szeretett lelkészünk békét sugárzó, kedves személyisége, szerető odafigyelése kísért később is, ezért életünk nagy eseményeiben természetesen ragaszkodtunk a jelenlétéhez, az abban való részvételéhez.
Esketési kérésünkkel Hozzá fordultunk, gyermekeink keresztelésére is Őt kértük fel, de elhunyt szeretteink utolsó útján is Ő állt  mellettünk.
Már nem volt aktív lelkész, amikor kisebbik gyermekünk egyházi gimnáziumba készült. Bizalmam és tiszteletem jeléül tőle kértem lelkészi ajánlást, át sem gondolva azt, hogy számára esetleg ez kényelmetlen, vagy nehézséget jelenthet, hiszen szüksége volt az anyakönyvekre a regnáló pap irodájából.
Ma is őrzöm kedves sorait, aminek mellékleteként természetesen megérkezett az ajánlás is.
Viszonylag hosszú szünet után, már súlyos betegségének idején találkoztunk ismét.
Meglepően derűsnek láttam Őt, mint aki tudja, hogy a közelgő halál nem valaminek a vége, hanem valaminek a kezdete.

Fekete István írta:
„Egy ember addig él,
amíg emlékeznek rá”

Emlékezzünk hát szeretettel!
És kérjük az Úristent, adja meg Neki a boldog öröklét kegyelmét.

Dr. Halász Judit

Emlékek, gondolatok Sólyom Károly születésének centenáriumán

Sólyom Károly tisztelendő úr életem, gyermekkorom egyik legfontosabb szereplője volt. Lelkészi elhivatottsága, pedagógiai módszereinek sokszínűsége a paksi evangélikus gyülekezet fiatalságának irányításában számomra is felejthetetlenné tették azokat az éveket, amelyeket kisiskolásként, konfirmandusként az általa vezetett egyházi foglalkozásokon tölthettem el. Munkálkodása a gyülekezet mindegyik korcsoportja számára megtalálta és következetesen, évtizedek kitartó munkájával meg is teremtette azokat a tevékenységi formákat, értékteremtő foglalkozásokat, melyek a legsötétebb kommunista diktatúra: a múlt század ötvenes éveinek időszakát jellemezték. A korszak kifejezetten vallás- és egyházellenes ideológiája és törekvése ellenére valódi, hitbéli közösségé tudta kovácsolni a gyülekezet tagjait, felnőtteket és gyermekeket egyaránt.
Egykori tanárként és múzeumpedagógusként az alábbi sorokban megkísérlem az ő sokrétű lelkészi tevékenységének ezt a területét, az ő iskolateremtő, pedagógiai tevékenységét bemutatni, ami később felnőttként, a tanári pályámon is tudott munkámhoz módszertani ötletekkel szolgálni.
Hogy akkoriban, a Rákosi korszak hangsúlyozottan egyházellenes, rideg légkörében példa nélküli volt az ő fiatalok körében végzett szolgálata, azt a hajdani általános iskolai, nem evangélikus osztálytársaimtól tudom. Ők mindig irigyelték, hogy számunkra a parókia udvara igazi játszótér is lehetett, ahol akár  minden nap rajcsúrozhattunk. A bibliaórák színes „meseórák” voltak, ahol a tisztelendő úr az Ószövetség és az Újszövetség fontos és érdekes történetei során tanított meg bennünket a helyes gondolkodásra és viselkedésre. Karcsi bácsi eszköztárában nemcsak igeolvasás és magyarázata létezett, hanem applikációs tábla színes, filchátú figurákkal, akik megelevenítették számunkra pl. a bábeli zűrzavar,  a tékozló fiú vagy  az irgalmas szamaritánus történetét, Jézus Krisztus és az apostolok életét.
A téli hónapokban ezek a történetek a tisztelendő úr által és rendezésében dramatikus jelenetekké alakultak át. A gyülekezet előtt színdarabokként adtuk elő az imaház aprócska, erre az időre kialakított, igazi függönnyel felszerelt színpadán. A legismertebb ószövetségi példázatokat az általunk, (ill. a szüleink segítségével) kreált „korhű” jelmezekben játszhattuk el a felnőtt gyülekezeti tagok előtt, mindig nagy sikerrel, amit alkalmasint  süteményezős  vendégség is követett. Ezeken az összejöveteleken valóban  a „játszva tanulás”  módja és lehetősége nyújtott maradandó ismereteket a résztvevők számára.
Sem én, sem az osztálytársaim ezeknek a módszereknek nyomát sem tapasztalhatták a többi paksi gyülekezet életében, de a korabeli általános iskolai oktatásban sem. Az az alapos, mély bibliaismeret, amelyet iskolai tanulmányaimban csak ezeknek az ún. ifjúsági bibliaóráknak a   foglalkozásain sajátíthattam el, főiskolai tanulmányaimban irodalom és történelem szakosként pótolhatatlan tudástöbbletet jelentettek számomra, amellyel évfolyamtársaim többsége nem rendelkezett.

Különleges hangulatú, máig ható emlékem, amikor az egyik foglalkozáson felolvasta nekünk Ady Endre: Jó Csönd-herceg előtt című versét.

„Holdfény alatt járom az erdőt.
Vacog a fogam s fütyörészek.
Hátam mögött jön tíz-öles,
Jó Csönd-herceg
És jaj nekem, ha visszanézek.

Óh, jaj nekem, ha elnémulnék,
Vagy fölbámulnák, föl a Holdra:
Egy jajgatás, egy roppanás.
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne és eltiporna.”

Soha nem fogom elfelejteni, ahogy a vers sorait   magyarázva-elemezve beszélt nekünk a magány félelmetes óráiról és Isten óvó szeretetéről, mely megőriz és megtart bennünket rossz pillanatainkban.

Mindig türelmes volt hozzánk és minden kérdésünkre válaszolt. Emlékszem, amikor az első műholdat fellőtték, megkérdeztem tőle, az miért nem ütközött bele a mennyországba? A többiekben meghűlt a vér ekkora szemtelenséget hallva, de ő nyugodtan, mosolyogva válaszolt. Sajnos, szó szerint már nem emlékszem a magyarázatára, olyasmiről beszélt, hogy a szputnyiknak mások a lehetőségei, és megnyugtatott, hogy számunkra azért létezik a mennyország, ha ők nem is találták meg.

Elképzelhetetlen volt, hogy indulatosan, türelmetlenül, kiabálva válaszoljon, bármit is kérdeztünk tőle.

Az evangélikus gyülekezet gyerekközösségnek Sólyom tisztelendő úr nemcsak az erkölcsileg, hitbéli ismeretekben mély, tartalmas órákat, délutánokat teremtette meg, hanem a vidám társas élet, a szórakozás alkalmait is.

A foglalkozásokat nyáron a parókia udvarán, télen a templom padozata alatti légfűtés helyiségében jóízű beszélgetések, tréfálkozó ugratások, hatalmas ping-pong meccsek előzték meg. Az idősebb fiúk-lányok játéka láttán, őket utánozva tanultuk meg az ütőfogásokat, a leütések fajtáit, próbálgattuk, hogyan kell a visszaadhatatlan „csiszre” játszani. Vezetésével többször kirándultunk is, az imsósi erdőbe, a Duna túlpartjára, egyszer pedig kétnapos kerékpártúrán a dunaegyházi gyülekezetbe látogattunk el.

Higgadt, mindig derűs személyisége az egymás közti sérelmek megoldásában is segített. Megérteni, meghallgatni a felek álláspontját, elsimítani a konfliktusokat, mindig erre törekedett, és a leggyakrabban sikerült is neki.

Annak a társaságnak a tagjaira, akikkel együtt gyerekeskedtem a paksi evangélikus gyülekezet gyermek-istentiszteletein, ifjúsági bibliaóráin, játék közben a parókia udvarán – bár felnőtt korunkra helyileg, családilag és foglalkozásban is messze kerültünk egymástól-, mindig szeretettel emlékezem vissza, mert szeretetteljes volt az a légkör, amiben együtt voltunk. Ezt Sólyom Károly tisztelendő úr teremtette meg, neki köszönhetjük. A belőle áradó végtelen, türelmes szeretetre emlékszem ma is, amikor születésének századik évfordulóján rá emlékezem.

Kernné Magda Irén

Karcsi bácsi és az Ifjúsági Kör „tamáskodó” kis közössége

Emlékeim Sólyom Károlyról, evangélikus lelkészünkről

A konfirmáció minden résztvevője Luther Márton Kis Kátéjának kérdéseire a válaszokat kitűnően megtanulta és a hozzátartozó ismereteket is elsajátította. Az istentiszteleten, a gyülekezet előtt ünnepélyes szertartásban erről tanúbizonyságot is adott.
Már ekkor, 1957-ben vagy 1958-ban, de főleg a ”60-as évek elején többen a konfirmandusok közül éreztük, hogy a kis Káté ugyan jó és átfogó vallás ismeretet nyújtott, de sok kérdésre a kivülről tudott válaszok már nem egészen kielégítőek.
Például nem értettük meg Jézus Krisztus sok példabeszédének meghökkentően szokatlan, de bölcs, igaz és tanulságos magyarázatát.
Egy sor más valláselméleti és gyakorlati problémát megoldatlannak és megválaszolatlannak gondoltuk, mint pl.: Miért van és volt annyi gonoszság, bűn, hazugság, önzés, gyűlölet és háború a világban, ha az Isten mindenható és jóságos? A keresztények és a nem keresztények többsége is ismeri a Tíz Parancsolatot, és tudja, hogy a harmonikus együttélés alapvető feltétele a Tíz Parancsolat betartása,,. és mégis sokan megsértik azokat. Miért van ez így?
„Ne ölj!”- szól az 5. parancsolat. És mégis megáldották a fegyvereket. Hogy lehetett ez?
További bonyolult kérdésként merült föl néhányunkban: Miért és hogyan lehet és kell tisztelni, segíteni, netán még szeretni is az idegeneket, más vallásúakat, még azokat is, akik megvetnek és megaláznak bennünket?
Ahogy Jézus Krisztus tanításai a Hegyi beszédben példázzák: „Én pedig azt mondom: aki arcul üt jobb felől, fordítsd felé a másik arcodat is!” ….Hallhattátok hajdan: „Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet!” „Én pedig azt mondom: szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, tegyetek jót azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborognak és üldöznek titeket.”
További probléma volt, ami fejtörést okozott: Összefér-e jólét a szegénységgel, és a luxus a nyomorral?
Egyes teológiai fogalmak elméleti tartalmát és pragmatikus következményeit is szerettük volna alaposabban tisztázni, mint pl. irgalom, kegyelem, Szentlélek, lelkiismeret, böjt és boldogság.
Ha jól emlékszem, ezek az erkölcsi és teológiai kérdések foglalkoztattak bennünket, és ezekre kívántunk választ kapni- Persze más fiatal társamnak más, és egyéb részletek juthatnak az eszébe.
Kérdéseink és kételyeink számára nagyszerű fórumot nyújtott az Ifjúsági Kör. Hétről hétre a koraesti órában a Karcsi bácsi szívesen és türelmesen vitatta meg velünk, a kicsit „forró fejűekkel” ezeket a problémákat. Higgadt magyarázataival és meggyőző érveivel válaszolta meg kérdéseinket. Világosan értelmezte számunkra a bonyolult fogalmakat. Gondolom, valamennyien elmondhatjuk, hogy a Karcsi bácsi szellemi fáradozása jelentős mértékben hozzájárult keresztény erkölcsünk elmélyítéséhez és megszilárdításához.
Az Ifjúsági Kör érdekes baráti beszélgetései egyre inkább eszmei és érzelmi közösséggé formáltak bennünket. Közös éneket (indulót)) választottunk magunknak az Evangélikus Énekeskönyvből (586. ének):”Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel!” E lendületes dalt füttyjelünkként használtuk egymás között.
Karcsi bácsi játékos és vidám alkalmakat teremtett ahhoz, hogy közös élményekkel érzelmileg is jobban kötődjünk egymáshoz.
Zsinórlabda, asztaltenisz játékokat rendezett, a játék hevében csendesen jegyezte meg: „Játék a fontos, nem a győzelem, játéktársadban ne az ellenfelet, hanem a társadat lássad!”
Egy nagyszerű kerékpár kirándulást és egy hangulatos és izgalmas Duna- parti táborozást szervezett az Ifjúsági Kör tagjainak Dunaegyházára. Feledhetetlen, szép élmény marad ez számunkra!

Az érettségire készülve kaptam a Karcsi bácsitól egy Reményik Sándor tanulmánykötetet, amelyben az író kritikusan elemzi Ady magyarságképét és forradalmi költészetét.
A kötet révén értesültem először a híres erdélyi költőről, aki akkor még ismeretlen és tiltott személy volt az ifjúnemzedék előtt. Mit ad és mit nem ad a sors, ’64-ben írásbeli érettségi tételünk magyar irodalomból Ady Endre volt.
1969. augusztus 30.-án házasságot kötöttem Albert Katalinnal a paksi evangélikus templomban. Az esküvői szertartást Sólyom Károly lelkészünk végezte. Mivel a Karcsi bácsi gyerekkoromtól fogva jól ismert, különösen bensőséges szavakkal szólt hozzánk, az ifjú párhoz, és bölcs tanácsokat adott egész életünk számára útravalóul.
1970-ben első szülött fiunkat, Györgyöt örömmel keresztelte meg a Karcsi bácsi.
1990-ben kedves és szeretett szüleimtől tragikus körülmények között kellett búcsút vennünk. Súlyos lelki válságba kerültem. Karcsi bácsi is többször imádkozott értem és a családunkért. Lelki segítségének is köszönhetem, hogy viszonylag hamar túljutottam a válságon.

Sólyom Károly, számomra mindig szeretett Karcsi bácsi, azon sok tehetséges, fáradhatatlanul lelkes evangélikus lelkipásztorok közül való volt, és azok között marad, akinek az emléke felejthetetlenül él bennem!
Koch Jóska („Koszi”)

(Hivatalos nevén: Dr. Koch József – a szerk.)

A végszó előtt

Szerepem szerint úgy illett, hogy megvárjam az előttem szólókat, s csak ezt követően írjam le én is a gondolataimat. Nem kell megerősíteni mindazt, amit eddig olvashattak, mégis érdekes, hogy éppen ma beszéltem egy más vallású, volt osztálytársammal, megemlítve a három előző írás szerzőjét, s ő visszakérdezett: A régi ifjúsági csoport?

A baráti körünk ez volt.

Azt hihetnénk, hogy mi voltunk lelkészünk virágkorának derékhada, – kortársaink közül később számos presbiter, gondnok került ki –  hogy nekünk jutott a legtöbb szeretet, de szüleinkre, gyerekeinkre gondolva, és most a nálunk idősebb és fiatalabbak vallomásait hallva és olvasva is láthatjuk, hogy a többi generációnak is hasonlóképpen sokat adott Sólyom Károly.

Szívem szerint én is leírnám gyermek- és ifjúkorom meghatározó élményeit, melyeket a közelében élhettem át. Magam előtt látom, amint az érdekes bibliai történetek elmondása közben a szép flanel képeket a filc háttérre simítja, az esztétikus táblarajzait, a mókás bűvész trükköt az ujjaival, amit szintén a kisgyerekek figyelmének fenntartására alkalmazott. Hallom és látom a Zákeusról szóló éneket, s az azt kísérő mozdulatokat, az ifjúsági órák játékos perceiben cinkos mosollyal elmesélt, internátusbeli csínytevéseiket, cserkész- kerékpártúráik kalandjait, tapasztalatait. Utóbbiakat a velünk megtett kirándulásokon, táborozáson és a későbbiekben is hasznosíthattuk. Voltunk együtt Sárszentlőrincen is, ahol a népes Csepregi-lelkészcsalád vendégei voltunk.  Más papgyerekekkel is megismerkedhettünk az általa szervezett találkozóikon.

Nagy bátorság volt és büntetendő cselekmény, hogy az ötvenes években egy kis csapatunkat elvitt Fótra, ifjúsági konferenciára, mely hitbeli épülésünket szolgálta.

Emlékezetesek számomra a bábelőadások. Az irgalmas szamaritánus előadásában a fiúk kedvükre kibunyózhatták magukat a bábukkal. Az Anániás és Szafira című darabra pedig azért emlékszem, mert a függönyös bábszínház világot jelentő deszkái közé bújva én játszhattam az önző feleséget, Szafirát, aki a férjétől hízelegve kérte, vegye meg neki „azt az arannyal átszőtt selymet”. Aztán a bűnhődésükről, a hirtelen halálról volt-e szó a darabban, azt már nem tudom. Viszont a karakteres bábfejekre, a jelmezeikre emlékszem. Minden adott volt. (Az előadások szövegeit több évvel ezelőtt megmentettem a torony porából, és sokáig őriztem a kis „egyHÁZI MÚZEUMUNKBAN”, az orgona mögött.)

A gimnáziumi évek utolsó ifjúsági óráján –ki tudja miért – csak ketten jelentünk meg, egy fiú és én. Nem küldött el bennünket, tudva a kettőnk szívügyeiről, felhasználta az adódó lehetőséget, személyre szólóan elbeszélgetett velünk, mielőtt kiröpülünk. Később ő esketett minket.

Nagy műveltsége, széleskörű tájékozottsága akkor is megmutatkozott, amikor a hetvenes évek elején rádiós közismereti, műveltségi, könyvtárhasználati versenyt rendeztek városok, ez esetben Kiskunhalas és Paks között. A Kossuth rádió közvetítette egyenes adásban. Több jeles személy képviselte Paksot, többek között Sólyom Károly is. Nekünk, könyvtárosoknak, a Paksi Járási Könyvtárban (akkoriban ott dolgoztam) az volt a dolgunk, hogy a kérdésekhez felhasználható kézikönyveket, enciklopédiákat, lexikonokat a versenyzők keze ügyébe adjuk. Nem kis büszkeséggel tapasztaltam, hogy sok esetben a mi lelkészünk előbb válaszolt, mint mi odaértünk volna a megfelelő könyvvel, pedig igyekeztünk.

Megbecsülés övezte gyülekezeti, egyházi és társadalmi szinten is. Szerénység, a papi hivatás alázata, a gyülekezet személyválogatás nélküli szeretete, közvetlenség jellemezte. A gyülekezeti munkák idején maga is felvette a munkaruhát, s részt vett azokban.  Mindenkivel megtalálta a megfelelő hangot.  Kántorával, Hoffmann Máriával kiváló munkatársi kapcsolatban végezte közös szolgálatát csaknem 40 éven át. Példás családi életük Etelka nénivel, gyerekeikkel, egy ideig anyósával és apósával is mindannyiunk számára követendő.

Ismerte gyülekezetét. Gyakran Etelka nénivel látogatta a híveket. Ott volt minden súlyos beteg ágyánál. Ellátta lelki gondozásukat. Ismerve a betegségek lefolyását, a családot felkészítette a várható eseményekre. Minden sajnálatos, gyülekezetünkben megtörtént tragédiát követően őt hívták először. Lelki támaszt adott.

Könyvének újrakiadásánál tapasztalhattam, hogy egy-egy tanítványa milyen áldozatokra képes az ő kedvéért. Személye újra összehozott bennünket, és a gyülekezetben is misszióként hatott: Idevonzott tágabb köröket is. Úgy látom, mindannyiunk szívében – bár olykor búvópatakként – ott van a hit, a legfőbb kincs, amit tőle kaptunk.

Nyílt, mélyreható, szeretetteljes tekintete, melynek hatására felnőttként is mindig önvizsgálatra kényszerültem, a kölcsönös őszinteséggel lezajló, időnként magángyónássá váló beszélgetések, áldást osztó keze mindvégig elkísérnek.

Nélküle nem az lennék, aki vagyok.

Kochné Inotai Gyöngyi

Emlékezés

Sólyom Károlyra emlékezve sok szép történet van a fejemben. Ő keresztelt, tanított hittanra, konfirmált, mint sokunkat! Ő keresztelte gyermekeimet is! Mindig szerettem és tiszteltem Őt.

Igazán a legszebb ajándékot, segítséget betegségem idején kaptam tőle. Igy lett közöttünk egy különleges kötelék, ami közelebb vitt Istenhez!

Mellettem volt a nehéz napokban, vigasztalt, erősítette Istenben való hitemet, akkor mikor a legnehezebb volt ezt megtapasztalni. Amikor csak lehetett látogatott és bíztatott, hogy Isten vigyázni fog rám és olyan orvosokat állít mellém, akik nem hagyják, hogy legyőzzön a betegség! Ő is betegként volt éppen a kórházban, amikor jó hírt kaptam, hogy hét küzdelmes hónap után hazamehetek. Azonnal hozzá siettem, hogy elmondjam ezt neki. Ő átölelt, együtt sírtunk és soha nem felejtem el, amit akkor mondott: Mondtam én Margitkám, hogy a Jóisten megtart téged, mert terve van az életeddel!

Ettől kezdve többször találkoztunk, figyelemmel kísérte gyógyulásomat és erősítette néha megingó hitemet. Sokat tanultam tőle ezekben az években szeretetről, elfogadásról és Istenbe vetett feltétel nélküli hitről. Még Pakson voltak, mikor Ő is súlyos műtéten esett át. Elmondta nekem, hogy szenvedés közepette sem feledkezett meg rólam, nekem is mit kellett átélnem. Ő még akkor is nemcsak saját magáért, hanem értem is és persze sokakért is imádkozott!

Fájó szívvel búcsúztunk el egymástól, amikor Budapestre költöztek. Kaptam tőle emlékbe könyveket, amiket ma is féltve őrzök.  Itt sem szakadtunk el egymástól, telefonon is beszéltünk és őrzöm néhány kedves levelét, amiben még mindig tanított, mikor úgy érezte kicsit távolabb kerültem Isten útjától. Kedvesen, gyengéden figyelmeztetett, hogy életünk egyedüli megtartója és kisérője a mi Istenünk, vele kell járnunk mindig!

Több fórumon is leírtam betegségem történetét és neki is mindig elküldtem. Itt kaptam tőle intelmet, amit most szeretnék idézni: „Jó írás! A hiba viszont, kissé túl hangsúlyos benne az akarás momentuma, de azt hiszem, hogy ennél a mi akarásunknál kell, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon Isten cselekvése. Isten azért cselekszik, hogy megváltozzon az életem, a hitem teljessé legyen, engedelmesen simuljak atyai kezébe, jó eszközként. Visszaad esetleg másokért, hogy lássák meg Isten irgalmát és bízzák magukat erre az irgalmas kézre. Vagy azért, hogy bizonyítsa Ő imádságot meghallgató Isten, bízhatom benne. Mindenképpen a hitemért cselekszik. Minden ilyen csodája az Ő ingyen való kegyelme, amit csak hálásan fogadhatok tőle és ezért szolgálhatok Néki! Ő az Úr övé a dicsőség. Minderről jó lenne személyesen is beszélgetni, de erre egyenlőre aligha lesz lehetőség.”

A személyes találkozó már elmaradt, már csak sírjánál állhatok meg, hogy elmondjam neki,soha nem felejtem el, amit tőle tanultam. Fülemben cseng az ének, amellyel utolsó útjára kísértük a templomból a temetőig vezető úton: Velem vándorol utamon Jézus, Gond és félelem el nem ér.

Én igy őrzöm szívemben Karcsi bácsi emlékét! Legyen nyugodt örök pihenése feleségével, Etelka nénivel együtt, szeretett gyülekezete közelében!

Gadányi Józsefné Margit

Videók

Sólyom Károlyra emlékezve

Készítette Zuschlag János, gyülekezetünk felügyelője

Galéria

A megemlékezést szerkesztette: Kochné Inotai Gyöngyi

Köszönet és hála

Szeretnénk a mostani centenáriumi ünnepet is felhasználni arra, hogy köszönetet mondjunk a paksi gyülekezetnek azért a szeretetért és ragaszkodásért, mellyel szüleinket és az egész családot körülvették. Ez a szeretet elkísérte őket nemcsak a több évtizedes paksi tartózkodásuk, szolgálatuk idején, de kitartott egészen a sírig!
Köszönet és hála érte!

Ezt a szeretetet éreztük most is , olvasva a honlapon az emlékezők írásait, de ez süt át a zenei betéteken, imádságon is!

Ezért az igényesen összeállított ünnepi honlapért illesse most –nyilván sokak mellett–külön is hála és köszönet Kochné Inotai Gyöngyit és a gyülekezet felügyelőjét Zuschlag Jánost.

a Sólyom testvérek nevében: Anikó

Emlékezés Édesapánkra születésének 100. évfordulóján

Mi a négy Sólyom testvér több mint egy éve döntöttük el, hogy méltón szeretnénk megemlékezni édesapánk Sólyom Károly születésének 100-ik évfordulójáról. Eredeti elképzeléseinket a korona-vírus járvány kissé felborította, de Istennek hála május 23-ra már összejöhettünk sírjánál a temetőben. Nepp Éva lelkésznő és Zuschlag János felügyelő úr is el tudott jönni, így megemlékezésünk családiasra sikerült.

Elsőnek az Evangélikus Énekeskönv 286. ének 1-3. versét a „Van örök kincsünk becsesebb …” kezdetűt énekeltük el. Valóban van örök romolhatatlan kincsünk, és ez a Szent Ige. Édesapánk a gyülekezet honlapján található „Pályám emlékezete” c. visszaemlékezésében egyik első ilyen kincsként Máté Evangéliuma 10:30-31. versére hivatkozik. „Néktek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek azért, ti sok verebecskénél drágábbak vagytok”. Ez az ige és a diákéveiben kapott további igei biztatások és élmények érlelték meg benne a lelkészi pályára történt isteni elhívásra adott pályaválasztását.

Szüleink a második világháború legnehezebb időszakát, és a következő nehéz éveket Komáromban élték át első gyermekükkel, aki 1945 augusztusában született. Lakásuk a félig lebombázott parókia egy földszinti szobájából állt, ami a romos tető miatt állandóan beázott. Az áruhiány, az infláció, a szegénység napi gondjai mellett édesanyánknak tanítania kellett. Csabának csecsemőként kellett megszoknia, hogy a cumisüvegből önállóan megigya a tejet, majd egyedül szépen aludjon, mert csak a tanórák közti tíz perces szünetekben ellenőrizhette édesanyánk, hogy rendben van-e minden. Szüleink számára  így Pál Korinthusiakhoz írt első levelének 10:13 verse napi bátorítást jelentett: „Hű az Isten, ki nem hagy Titeket feljebb kisérteni, mint elszenvedhetitek, sőt a kisértéssel együtt a kimenekedést is megadja, hogy majd elszenvedhessétek”. A komáromi gyülekezet problémáit a megválasztott lelkész külföldre menekülése a front elől 1944-ben, Észak-Komárom elcsatolása 1945-ben csak tovább növelte. 1948-ban édesapánk Tatabányára került bányalelkésznek. Tibor és Anikó itt születtek 1948-ban, illetve 1949-ben. 5 év segédlelkészi szolgálat után édesapánk már választott gyülekezeti lelkészi állást keresett, hogy az ötvenes évek egyre erősödő egyházellenes légkörében stabilabb helyet találhasson. Így pályázott 1951 tavaszán a paksi lelkészi állásra annak ellenére, hogy itt a Tolna-Baranyai Egyházmegyében távoli ismeretlen volt. Meglepő volt a paksi gyülekezet döntése, hogy a pályázók közül miért pont őt választották. Paksra érkezve vált világossá édesapánk részére az új lelkész feladatainak nagysága. Összeszedni, felrázni a paksi evangélikus gyülekezet tagjait, törleszteni a gyülekezet adósságát. Megérkezésekor az Útmutató napi igéjében mégis isteni bíztatást olvasott: „Ne félj, mert én veled vagyok, és senki sem támad rád, hogy neked ártson, mert nekem sok népem van ebben a városban” (Ap. Csel. 18:10). Édesapánk Isten iránti rendíthetetlen hite, optimizmusa és bizodalma a Szentlélek erejében lépésről lépésre felébresztette az alvó gyülekezetet. Az első években szüleink minden héten az evangélikus családok meglátogatására indultak. Először a fiatalokat, és azokat a híveket, akik az ötvenes évek jeges ellenszelében is ki tudtak tartani. Női és férfi bibliaórák, ifjúsági órák, gyermek-istentiszteletek, hittantanítás, konfirmáció, a szórvány-istentiszteletek (Csámpa, Cseresznyés, Földes puszták). Ilyenkor ránk papgyerekekre például Somkert Mária néni vigyázott. Más alkalommal egy-egy evangélikus családnál voltunk egy-egy napig. Számunkra nagy élmény volt a Hunyadi vagy a Pál utcában a lóra felülni, a gabona cséplésénél nézelődni és a tisztaszobában hatalmas dunna alatt aludni. Éva húgunk 1955 tavaszán itt Pakson született.

Éreztük, hogy bár kisebbségben vagyunk, de nem vagyunk egyedül e világban. Ráébredtünk, hogy az a jézusi igazság más, mint amit az emberek várnak: jócselekedetet sokszor jóval később viszonozzák, ill. gyakran onnan jön az isteni segítség, ahonnan épp nem vártuk volna. Szüleink mindennapi kitartó imádsága az Útmutató és a napi ige olvasása valóban mindannyiunk számára csodákat hozott és később felnőtt életünkben is erőt adott.

Az évek múlásával a fenti ige a tartalma egyre konkrétabbá vált elsősorban a gyülekezet gazdagodásával hitben és lelki síkon, illetve anyagiakban, az imaterem, a temetői ravatalozó, a templom karbantartása majd 1980-81-ben az új gyülekezeti központ és lelkészlakás megépítésével.

Ez a meggyőződés segítette édesapánkat közegyházi feladatok vállalása során esperes-helyettes, esperes, majd püspökhelyettesként. E fejlődés egyik látványos alkalma volt 1984-ben a Lutheránus Világszövetség VII. Budapesti Világgyűlésének közepén a dán érsek, német lelkészek, szlovén esperes látogatása a paksi gyülekezetben. Itt mindenki észrevehette, hogy mi magyar evangélikusok a világ sokmilliós evangélikusságának tagjai vagyunk és azok is maradunk. A külföldi vendégek pedig   meggyőződhettek arról, hogy Pakson valóban élő evangélikus gyülekezet működik.

Mi Sólyom testvérek papgyerekként gyermek- és ifjúkorunk jelentős részét ebben a biztonságban élhettük itt a paksi gyülekezetben. Édesapánk mindenkori korunknak megfelelően vont be bennünket a gyermekbibliakörbe, az énekek gyakorlásába, bibliai történetek eljátszásába, vagy Szenteste a gyermekek karácsonyi ünnepélyének programjába. A gyülekezeti bábszínházban szerepelhettünk olyan darabokban, mint „Az irgalmas Samaritánus”, „Jézus a tengeren jár”, sőt még Sárszentlőrincen is vendégszerepeltünk. Ezek máig ható élményeink. Később mi is tagjai voltunk az ifjúsági bibliaóráknak, a kerékpáros kirándulásoknak a fóti ifjúsági konferenciának.

Ezek megszűntetése után „papgyerek” találkozókon vehettünk részt. Ilyen két-három napos találkozók a 60-as években Sárszentlőrincen, Egyházaskozáron, Mohácson és itt Pakson voltak. Ezek lettek a mi örök kincseink, amelyek hitünket és elköteleződésünket erősítették a paksi gyülekezet iránt. Pakson konfirmáltunk, és itt kértük Isten áldását házasságunkra is. Gyermekeink legnagyobb részét édesapánk keresztelte.

Sajnos a közegyházi funkciók megszaporodása, különösen Káldy püspök úr betegsége majd halála után >édesapánk szívinfarktust kapott. Ezt az orvosoknak sikerült még időben Pécsett pacemaker beültetésével megoldaniuk. 1989-ben ment nyugdíjba miután esperesi és püspökhelyettesi feladatait az újonnan megválasztottak átvették. 1997-ben szervezetét daganatos betegség támadta meg. Ebből még műtét és hosszú kórházi kezelés eredményeként 1998-ban sikerült nagyon lefogyva felgyógyulnia és a budapesti Sarepta nyugdíjas lelkészek otthonába beköltözni édesanyánkkal együtt.

Élete utolsó évében, már érezte, hogy Ura hamarosan hazahívja. Ez ösztönözte arra, hogy pályatársaitól, kedves gyülekezetétől – ahol közel 40 évig szolgált – elbúcsúzhasson. Egy csepp könnyel a szeme sarkában újra felvette kedves Luther-kabátját és hirdette az igét itt Pakson és a nyugdíjas lelkészek otthonában Budapesten.

Jézus Krisztusba vetett hitét, szeretetét köszönjük újra és újra, amikor szeretett énekével a 459-es énekkel emlékezünk rá. Arra, hogy ő valóban Jézussal vándorolt egész életében. Így élhette meg halála előtt három nappal, hogy családja körében még megünnepelhette 56. házassági évfordulóját 2000. november 14-én. Ezt az Isteni Kegyelmet idézzük fel kedves erdélyi evangélikus költőjének Reményik Sándornak „Kegyelem” című versével, akinek költeményeit előszeretettel választotta bibliaórák, szeretetvendégségek programjába.

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

A Sólyom testvérek nevében:
Sólyom Csaba
Budapest, 2020.május 23.

100 éve született Sólyom Károly, később paksi evangélikus lelkész, még később esperes, még később püspökhelyettes, de nekünk: Nagypapi

Talán azzal kezdeném, hogy Nagypapinak volt egy trükkje, amire mindegyik unoka még most is jól emlékszik. Ketté tudta választani a hüvelykujját! Behajlítva egymás mellé tette a kettőt, a mutatóujjával eltakarta az illesztést és úgy nézett ki, mintha tényleg kettészedné. Úgy néztünk rá, mint egy Varázslóra. De ezt éreztem akkor is, amikor darázscsípés vagy más kisebb baleset következtében nagyon sírtam. Már ültem is bele Nagypapa ölébe, Ő pedig rajzolt nekem valamit, hiszen csodálatosan rajzolt; és úgy éreztem, már nem is fáj annyira. Hát ki tudja ezt elérni, ha nem egy Varázsló?

Néhány rajzot ma is őrzök Tőle.

Például egy indián törzsfőnököt. Nagypapi kicsit maga is olyan volt, mint egy törzsfőnök. Ehhez hozzájárult jól megtermett alakja is, de még inkább a személyisége. Nyugodt, sziklaszilárd jelleme, mély hite. Ha nem beszélt, csak ránk nézett a meleg, barna szemével, azzal is mondott valamit. De nagyon szeretett mesélni és nagyon jól is tudott mesélni. Szerette a kalandos, színes történeteket. Például az indiántörténeteket. Többek között, ezért is lett a fiúknak íjuk, amelyek Nagypapi útmutatása alapján készültek el, csak úgy, mint a hozzátartozó nyílvesszők, amelyek elején kis fémnehezék volt a jobb röppálya érdekében.

A csúzli viszont nem volt fiús kiváltság. Az minden unokának készült Pakson. A konzervgyárból kapott hozzá Nagypapi széles karimájú gumit, a cipésztől pedig megfelelő bőrdarabokat. Remekül lehetett vele lövöldözni a paksi Duna-parton! Mindig néztük, hol csobban a kő, a vízen terjedő gyűrűk jelezték, milyen messzire hordott a csúzli. Volt olyan is, hogy valamelyikünk jól meghúzta, majd kilőtte… …éééés nem látott csobbanást!!! Hát ez hogyan lehetséges?? A magabiztos unoka Karipapához fordult és áhítatos hangon így szólt: „Nagypapi, szerintem ez átment a túúúúlsó partra!” Nagypapi csak mosolygott, és évekkel később mesélte nekünk, hogy nem volt szíve megmondani, hogy a kavics még a kilövés pillanata előtt kiesett a csúzliból és lepottyant a földre…

Ezen a ponton érdemes tenni egy kitérőt, akár szó szerint is, hiszen az útjaink is ilyenek voltak, mindig volt benne egy kis megálló. Bárhová mentünk ugyanis Nagypapival Pakson belül, körülbelül kétszer-háromszor annyi időbe telt az út, mint alap-esetben megtettük volna, mert lépten-nyomon megállították egy kicsit beszélgetni. És Ő szívesen szakította meg az útját, és szívesen beszélgetett mindenkivel. Mi pedig azt éreztük, hogy a mi nagypapánkat mindenki ismeri, és mindenki szereti. És ennek az Őt körülvevő óriási szeretetnek lett a megnyilvánulása például a fent említett konzervgyári gumi és az apró bőrdarabok, amelyeket jó szívvel adtak a „Tisztelendő Úr” unokái részére.

Nagypapi nemcsak a jól megírt történeteket, könyveket szerette, hiszen rendkívül széles érdeklődését tükrözve óriási könyvtára volt több tízezer kötettel, hanem Ő maga is nagy mesélő volt. Valójában két csokorba lehet kötni a történeteket. Voltak a bibliai történetek, ezek voltak az esti „mesék”, amikor Pakson, Almádiban vagy Pesten voltunk. Ahány unoka épp jelen volt, mind köré gyűltünk és úgy hallgattuk. Olyan érdekesen és színesen adta elő az ószövetségi történeteket is, hogy csüngtünk a szaván. Ráadásul a nehezen emészthető, nem is annyira gyereknek való történetek mondanivalóját is zseniálisan fordította át a mi nyelvünkre. Az egyik kedvencem például Jerikó bevétele volt. Az annyira tetszett! Olyan átéléssel mesélte el, ahogy a harsonák megszólaltak és Jerikó falai leomlottak, és minden pontosan úgy történt, ahogy Isten megígérte. Ezt a történetet most felfrissítettem a Bibliából, kicsit keresgélni kellett, mert az ötéves memóriám csak a harsonákat őrizte meg és hogy valami háborús szituációban Isten milyen remek cselhez folyamodott.

A másik nagy csokor pedig, amely a családi legendárium alappillére lett, a saját fiatalkoráról, a teológus évekről, a világháborúról és a szüleink gyermekkoráról szóló történetek. Arról, hogy milyen volt az élet a háborúban, amikor Nagymami Dél-Komáromban, Ő pedig Észak-Komáromban lakott és a bombázások alatt teljesen el voltak vágva egymástól; de ahogy vége lett a zenebonának, sietett át, hogy meggyőződjön, nem esett-e baja Nagymaminak, aki akkor még bőven nem volt Nagymama, de még csak Mama sem, „csak” Etelka és menyasszony. Vagy egy másik alkalommal a bombázás közben a falhoz lapult, végül nem esett bántódása, de amikor minden elcsendesedett és ránézett a falra, ahol menedéket keresett, azt látta, hogy a testének körvonala rajzolódik ki a repeszek ütötte lyukakból. Isten vigyázott rá akkor is – így mesélte. Rengeteget mesélt a Szüleink gyerekkoráról, a Vörösmarty utcai szánkózásokról, a parókia udvarában lévő korcsolyapályáról. Azokat a történeteket egyszerűen nem lehetett megunni! Bőven voltak benne csínytevésekről szóló részek is, amelyeket Nagypapi cseppet sem ellenzett. Legbelül örökre megőrizte a gyermeki lelkét, sok más tulajdonsága mellett, ezért is szerettük annyira.

Na, de vissza a rajzokhoz, mert ahogy az már fentebb is látszik, Nagypapi nem csak szellemi és lelki ember volt, hanem gyakorlati is. Hibátlan arányú balatoni sétahajó és gőzmozdony is lapul a rajzmappámban Tőle. Nagypapa szerette a járműveket úgy általában, de a repülőgépeknek különösen nagy csodálattal adózott, nem véletlen, hiszen pilóta (is) akart lenni fiatal korában. Érdekelték a műszaki dolgok, minden, amit kitalálni, megtervezni, megszerelni lehetett, az az ő világa volt. Mérnöknek sem lett volna utolsó. Volt hozzá szeme, kézügyessége, fantáziája, türelme. Egészen biztos, hogy Tőle eredeztethető gyerekkorunk vonatrajongása is. Az, hogy Almádiban mind a hatan mint az őrültek rohantunk a felüljáróra, hogy integethessünk az alattunk elrobogó vonatnak. Nagypapi boldogan vállalta, hogy kijön velünk. Gyanítom, nem csak a nagyszülői kötelezettség vezette…

És végül van egy cserkészt ábrázoló rajzom is. Nagypapi fiatalságát, de talán az egész életét meghatározta a cserkészet. Az tényleg egy életforma volt, az ott tapasztaltak beivódtak és átszőtték a személyiségét. Az emlékkönyvembe ezt a két mondatot írta: „A cserkész híven teljesíti kötelességét. A cserkész ahol tud, segít.” Így élte az életét és ezt a példát mutatta mindannyiunknak. Almádiban mi voltunk az 1995. sz. Halleluja (hivatalosan nem bejegyzett) cserkészcsapat. Tagjai a minden évben együtt nyaraló hat unoka, cserkészparancsnok: Nagypapi, konyhafőnök: Nagymami. Saját zászlónk is volt, ami korábban óriási párnahuzatként funkcionált, de ez az eszmei értékéből nem von le semmit. Nagypapi rajzolt rá egy cserkészliliomot és felírta a cserkészjelszót is: Légy résen!

Lassan az írás végéhez közeledünk, nehéz a sok-sok emlék közül válogatni, hála Istennek, olyan sok élmény kötődik hozzá és olyan sokszínű személyiség volt, hogy ez a pár oldal nagyon nehezen adja vissza, hogy milyen is volt valójában. De azt hiszem, nem is ez a cél. Aki ismerte Őt, úgyis tudja, miről beszélek, aki pedig nem ismerte, nem tudhatja, mire gondolok. Egy biztos, olyan útravalót kaptunk Tőle, amit kevesen kaphatnak nagyszülőtől. És igaz, hogy nagy mesélő volt, de azt is tudta, mikor kell keveset mondani. Jól példázza ezt, amikor egyikünk megkérdezte Tőle: „Nagypapi, ha egyszer meghalunk, ugye találkozunk majd a Mennyországban?” Kicsit irányított volt a kérdésfelvetés, de hát az ember szeretné bebiztosítani magát a válaszra, főleg ha tizenegynéhány éves. Nagypapa gondolkodott egy kicsit, azután így válaszolt: „Igen.” Na, azért ennél kicsit többet szerettünk volna hallani erről a dologról. „Biztos vagy benne?” Megint egy kis szünet, aztán egy egyértelmű válasz mélyzengésű, nyugodt hangján: „Igen, én ebben egészen biztos vagyok!” Nem volt több kérdésünk.

Nekem sincs. Mert az a bizonyos útravaló, aminek a hirdetésére feltette Nagypapi az életét, ma is élő és ható és a mi életünket is átjárja. Ugyan még ma is fájdalmas tud lenni Nagypapi hiánya, de bízhatunk abban, hogy még fogunk Vele találkozni. Mi mindannyian, akik Rá emlékezünk. Hiszen, mind ugyanannak a családnak vagyunk a tagjai. És ez – többek között – azért lehetséges, mert 100 évvel ezelőtt megszületett Sólyom Károly, az Édesapánk és a Nagyapánk.

Budapest, 2020. 05. 20.

Az unokák emlékeit a családi megemlékezésre megírta: Inotai Dóra