Emlékeink
Kedves honlap-olvasó Testvérek!
Emlékeink címmel új rovatot indítunk útjára, melyhez bárki hozzájárulhat egy-egy rövid írással, megemlékezve gyülekezetünk régmúlt történéseiről, lelkészekről, segítőikről, kedves gyülekezeti tagokról, vidám eseményekről. Ez a kezdeményezés akkor éri el célját, ha minél többen tollat ragadnak, emlékeiket papírra vetik, számítógépre viszik, ezzel színesítve, sokrétűvé téve rovatunkat.
(Beküldendő az Impresszumban található címekre)
A lelkész segítői a gyermek-istentiszteleteken
Beszélgetés Plézer Jánosné Verli Katóval
Ha jól emlékszem, gyermekkoromban, az ötvenes években többször tartottak gyermek-istentiszteletet Somkert Mária néni, Kemény Rózsi néni (későbbi Hoffmann Lőrincné), Szinger Bözsi és Te. Ezek az alkalmak a régi imateremben zajlottak.
Hogyan került erre sor? Miként esett rátok a választás?
Nagyon jó kis közösség volt. Mária, Bözsi, Rózsi és én. Besegítettünk a tisztelendő úrnak. 1953 körül. Rózsi mindenhol ott volt, de ő nem tartott gyermek-istentiszteletet. A gyerekek kis templomnak mondták.
Felkészített benneteket Sólyom tisztelendő úr? Hogyan készültetek fel?
Előzetesen mindig megbeszélte velünk az igét. Kellett lennie bevezetésnek, tárgyalásnak, befejezésnek. A felkészítést lejegyeztük. Utána bővíthettük.
Vasárnap délelőtt volt? Párhuzamosan a felnőtt istentisztelettel?
Mindig délután volt, talán fél 3-kor. Tisztelendő úr a felnőtteknek vasárnap délelőtt és délután is tartott istentiszteletet. Vasárnap délután kettőt: egyet Pakson, egyet valahol máshol. Például Csámpára is járt. Én Cseresnyésbe is mentem.
Énekeltetek is velünk. Neked nagyon mély hangod volt.
Igen, alt hangom van. Rengeteget énekeltünk. A gyerekek nagyon szerették a „Zákeus egy kicsi emberke volt”, „Kis madárka, csicsergő…”, „Lágyan hullik a hó…” és még sok más éneket.
A karácsonyi műsorokról milyen emlékeid vannak?
Vasárnap délután vagy hétköznap voltak. Nem az istentisztelet helyett!
Ez a kis közösség volt együtt Fóton is. Édesanyám emlékeiből tudom, hogy 1957. augusztus 7-11. tartott ez a konferencia. Három képet is őrzök. Az egyiken külön láthatók a paksi résztvevők.
Ilonka néni (Inotai Imréné), Sárika néni (Széles Béláné), Zsóka néni (Bercsi Zsófia). Nagyon szerettem őket! Fót nagyon jó volt.
Én is hasonlóképpen emlékszem rájuk és rátok is: Nagyon kedvesek voltatok, mindig mosolyogtatok, hitet és szeretetet sugároztatok. Köszönöm!
A fóti konferencia résztvevői
Paksiak Fóton
A képen láthatók:
Hátsó sor: Hoffmann Lőrincné, Bercsi Zsófia, Plézer Jánosné
Első sor: Inotai Imréné, Széles Béláné, Szinger Józsefné, Szinger Erzsébet
Paks, 2016. január 19.
Kochné Inotai Gyöngyi
Szolgálat a templom körül
Schuckert Jánosné Binder Bözsi néni
Schuckert Jánosné Binder Bözsi néni régebben elmaradhatatlan segítője volt a gyülekezeti alkalmaknak. „Sólyomék[1] idejében kezdtem bejárni a paplakra.” Ő így mondja: „Szolgálni. Márta és János[2] idekerültek, fiatalok voltak. Segítettünk nekik. Lizus is.[3] Nagyon sokat gondolok rájuk. A templomtakarításban is segítettem Somkert Máriának. Terítőt is tudtam egyedül cserélni: Padra kiteríteni, hengerre sodorni. Egyszer három hónapig egyedül takarítottam a templomban. Fél nap is ráment sokszor. Hálás szívvel, szeretettel, nem kötelességből tettem.
Én nagyon szerettem a templomot. Megtanultam a szüleimtől. Édesapám hatévi hadifogság után került haza egy társával. Fél évig tartott az útjuk, miközben kosárfonással tartották el magukat. Az egyikük ezt a tevékenységet végezte, a másik imádkozott. Isten adja a sújtást, de a jót is. Mindkettőért hálát kell adni. Tengelicen akkor még nem volt templom. A kis terem mindig tele volt. Messze laktunk, mégis mentünk.
Most nem tudok már templomba járni, de mindennap olvasom az igét. Az Útmutató mindig nekem szól. Kapi Béla imádságos könyvéből naponta olvasok. Örülök, hogy ott tudtam lenni az ádventi szeretetvendégségen. Sok szeretet volt benne.”
Az oltárterítőinkről sok hasznos információt kaptam látogatásom alkalmával Bözsi nénitől, melyeket az „Oltárterítőink” című rovatban tettünk közzé. Ennek kapcsán ennyit mondott: „Megmenteni a múltat – életadó erő.”
Paks, 2016.február 2.
Kochné Inotai Gyöngyi
[1] Sólyom Károly és családja
[2] Brebovszky János és Brebovszkyné Pintér Márta
[3] Haaz Henrikné
Istentiszteletek Akalacson
Szinger Józsefné Somkert Mária
Az 1940-es évek végén folytak a kitelepítések. Paks közelében Györköny akkor tiszta evangélikus falu volt. Az idősek közül sokan nem is tudtak magyarul. Nagyon sok családnak kellett elhagynia otthonát, vagyonát, házát, mindenét. Ezek egyházszerető emberek voltak. Sokan közülük elbujkáltak rokonok, ismerősök közé, amíg a vagonírozás megtörtént. Nem tudom megmondani, hogy így hány család menekült meg. Akikről én tudok, az 50-60 család. Amikor elcsendesedett a telepítés zaja, próbáltak új életet kezdeni. A saját földterületükön, saját készítésű kunyhószerű házakban laktak.
Szülők, gyerekek bujkálva, szétszakadtan éltek megtépázott lelkükkel, életükkel. Akalacs puszta félreeső terület volt, közelében egy nagy erdő. Itt találtak menedéket, és újra együtt lehetett a család. Gondolom, a györkönyi lelkész nem is merte volna őket vállalni abban a helyzetben. Pakson ebben az időben volt lelkészváltás. Itt is helyettes lelkész volt, így lelki gondozás nélkül maradtak ezek az emberek.
Az 50-es évek elején került Paksra Tatabányáról Sólyom Károly evangélikus lelkész. A mi gyülekezetünk is nagyon elhanyagolt volt. Ő fiatal volt és minden testi és lelki erejével fölvállalta nemcsak ezt a gyülekezetet, hanem ezeket a lelkileg nagyon elhagyatott és abban az időben sokat szenvedett embereket is. Minden vasárnap délelőtt 10 órakor itt Pakson volt istentisztelet, délután 3-kor Akalacson, este 5-kor újra itt a templomban. Akkor még nem volt a gyülekezetnek autója, de másoknak se, még motorkerékpárja se soknak, így tisztelendő úr kerékpárral járta be ezt az utat minden vasárnap, körülbelül 8 kilométert. Vitték az emberek a saját ülőhelyüket, jó időben a szabadba, rossz időben egy pajtaszerű helyiségbe.
Pakson akkoriban a gyerekmunkát vasárnap délután 2 órakor Széles Béláné Sárika nénivel ketten végeztük. Ő tanítónő volt, úgy emlékszem, kezdő nyugdíjas. Kaptunk vezérfonalakat Biblia-történetekről, és nagyon kedves gyerekénekeket tanítottunk. Tisztelendő úr megkért, hogy az akalacsi gyerekeket is össze kellene gyűjteni. Mivel kerékpározni tudtam, ezért elvállaltam.
Még ma is találkozom olyanokkal, akiket már meg sem ismerek, de mondják, hogy tőlem tanulták a kis gyerek-énekeket.
Paks, 2016. június
Szinger Józsefné Somkert Mária
A színes képek K.I.Gy. fotók.
Papgyerekek
Néha vigyáztam az egészen kicsi Klárára és Péterre. Ilyenkor örültem, hogy újra aranyos csöppségekkel foglalkozhatom. Egy alkalommal, mikor a szülők, Márta és János [1] valami esti programra voltak hivatalosak, megkértek, legyek a kis csemetékkel, akik már vacsora és fürdés után az ágyacskájukban fogadtak.
Igyekeztem megnyugtatóan viselkedni, mesével, majd esti imádsággal az alvás felé terelgetni őket. Múlt az idő, s nem látszottak álmosnak, inkább élénkültek. Attól tartottam,előbb hazaérnek a szülők, mint ők elalusznak, hát megpróbálkoztam a rábeszéléssel: „A jó gyerekek ilyenkor alusznak … Tudjátok, valaki, aki mindig velünk van, most is figyel, vigyáz ránk.”
„Igen, a Lizus néni [2]!” – válaszolta valamelyikük.
Kochné Inotai Gyöngyi
[1] Brebovszky János és Brebovszkyné Pintér Márta
[2] Haaz Henrikné
Az első jegyespár
Sólyom Károly Tisztelendő Úr emlékére
Nagyon hálásnak és szerencsésnek érzem magam, hogy akkor születtem, voltam gyermek, fiatal majd felnőtt, amikor Sólyom Károly lelkész úr Pakson teljesített szolgálatot. Nagyon szép személyes kapcsolatot ápoltam Vele itt töltött évei alatt. Végigkísérte bátorító szeretetével az egész életemet. Nagyon sok szép személyes élményt tudnék felsorolni, amely bizonyítja milyen különleges, csodálatos ember és lelkész volt. Csak néhányat említek, közülük is a legkedvesebbet!!
Ő keresztelt meg a Paksi Evangélikus Templomban, majd gyermekkoromban hozzá jártam hittanra, gyermek istentiszteletre.
Nagyon tudott a gyermekekkel bánni. Kiváló pedagógus is volt.
A sok gyönyörű ima, vers, ének mellett mindig szakított időt a mókára, kacagásra, játékra is.
A konfirmáció is csodálatos emlék maradt. Mosolyával, a szeméből sugárzó megértő szeretettel feledhetetlenné tette számomra. Még most is elérzékenyülök a templomban, ha odapillantok a „a helyemre” ahol ültem a konfirmáció alatt.
De velem örült akkor is, amikor Budapesten diplomát szereztem, örömmel gratulált.
Boldog vagyok, hogy férjemet is megismerhette.
Vigasztalást nyújtott nagy bánatomban, amikor édesapámat elveszítettem.
És a szép emlék, ami a legkedvesebb:
Szüleim is sokszor elmesélték, de a legszebb volt, amikor Tisztelendő Úrtól, Károly bácsitól hallottam.
Sólyom Károly lelkész úr beiktatására Pakson 1951. május 6-án került sor.
S ugyanebben a hónapban volt szüleim esküvője.
Ők voltak az első jegyespár, akiket a fiatal lelkész Pakson esketett.
Azt mondta, mindig emlékezni fog rájuk. A sugárzóan szép menyasszonyra és a jóképű vőlegényre Szabó Máriára és Kiss Sándorra, a szüleimre.
Akikkel egy életen át tartó szép kapcsolatot is ápolt.
Hálával és tisztelettel emlékezem
Schukkert Ádámné
Kiss Mária
tanítónő
egyházmegyei küldött
Paks, 2020. május 12.
Karcsi bácsi
Sólyom Károlyt, egykori lelkészünket mindenki tisztelendő úrnak, nagytiszteletű úrnak, később esperes úrnak szólította, mi gyerekek tisztelendő bácsinak. Édesapám, aki jóval idősebb volt nála és tegeződtek, ő is tisztelendő urat mondott.
Mikor kis csoportunk vonattal Budapestre, s onnan Fótra utazott vele, figyelmeztetett bennünket, hogy ezúttal szólítsa őt mindenki Karcsi bácsinak, nem pedig tisztelendő bácsinak. Magyarázatra különösen nem volt szükség, hiszen nap mint nap a bőrünkön tapasztaltuk a „kettős nevelést”. Azt azonban tán egyikünk sem tudta, hogy mi jár azért, ha egy lelkész gyerekeket visz kirándulni, hát még ha egyházi ifjúsági konferenciára. Márpedig oda tartottunk, megtapasztalni azt, hogy mi evangélikus fiatalok sokan vagyunk az egész országban, hitünket mélyíteni, bibliaforgatást tanulni, a konferencia hangulatát megismerni, együtt munkálkodni a konyhán, az idősebb társainktól tanulni, de fiatalként viselkedni, akár slágerekről beszélgetni, a barátnőkkel a hálóteremben összebújva titkainkról sugdolózni.
Nem tudtuk, hogy mi jár ezért a vezetőnknek. 1958-at írtunk.
A konferencia oldott hangulatában Karcsi bácsiból újra a mi tisztelendő bácsink lett.
Kochné Inotai Gyöngyi
Paks, 2022.
VILMA NÉNI
Iharos Dánielné sz. Tóth Vilma
(Nagyrév, 1904. jún. 14 – Paks, 1981. márc. 5.)
1961-ben, paksi szolgálatának 10. évfordulóján szerette volna a hálás gyülekezet Sólyom Károly lelkész urat meglepni egy új Luther-kabáttal. Kérdés volt, miként lehetne méretet venni, hogy azt senki ne vegye észre. Vilma nénitől származott az ötlet a megoldásra. Hivatkozva egy temetésre, ahol valamiben elakadt a meglévő Luther-kabát, elkérte, hogy majd megjavítja. Így jutottak hozzá a szükséges adatokhoz.
Vilma néni evangélikus tanító-özvegy volt. Férje, Iharos (Kohl) Dániel (1902-1934.), a Paksi Evangélikus Iskola tanítójaként 1923-1934-ig működött. 1941-ben tizenkét éves fiát is elvesztette. Lányát egyedül nevelte. Húga és családja körében élt a Kossuth Lajos utca 10-ben. Megélhetését varrással biztosította.
A Resch, Pálvölgyi, Pongrácz, Heimrich-Schmidt, Gosztonyi családokhoz és többek között hozzánk is házhoz jött, s az egész napot varrással töltötte. Budapesti rokonainkhoz is szívesen elutazott hasonló céllal.
Egy nap több mindent kiszabott és megvarrt, átalakított, ha kellett, megjavított. Nagy fantáziával tervezett és készített például jelmezeket is. Aznap a család vendége volt, de inkább annak tagjaként ülhetett asztalhoz.
Varrás közben szívesen beszélgetett, olvasmányaimról érdeklődött. Olvasottsága alapján könyvet ajánlott és ajándékozott.
Sötéten árnyalt szeméből derű sugárzott, önfeledt nevetése betöltötte a házat.
A Sólyom-családnál, a parókián gyakran töltötte napjait, segítve Etelka nénit a konyhában is. Püspöki látogatásokkor, vagy más rangos vendégek, például Martin Niemöller német egyházi elnök fogadásakor, 1953-ban, ő volt a főszakács. Sütött- főzött. Ahogy én tudom, a kis Évát titkon kényeztette kedvenc csemegéivel, hogy fejlődését elősegítse. Amikor a lelkész-házaspár esténként a gyülekezeti tagoknál tett látogatást, a leggyakrabban Vilma néni vigyázott a gyerekeikre, akik érdeklődéssel hallgatták a történeteit.
Nos, az ő keze alól kerültek ki egykor a karakteres bábfigurák korhű jelmezei, melyekkel ifjúsági körünk tagjai adtak elő bibliai történeteket. Vidéki szolgálatok alkalmával ő „ugrott be” a női szerepeket felvállalva.
Az egykori evangélikus kórus tagja is volt a kezdetektől. Részt vállalt a gyülekezeti élet minden területén.
A paksi evangélikus temetőben nyugszik 1981 óta.
Kochné Inotai Gyöngyi
Paks, 2023. január
Gondolatok a könyvbemutató kapcsán
Amint az a hírekben megjelent, a paksi Pákolitz István Városi Könyvtárban 2025. január 21-én, kedden 17 órakor Széles Judit textilművész életéről és munkásságáról készült könyv szerkesztőjével Erdei T. Lilla etnográfussal bemutató lesz, amelynek keretében a szerzővel Zirczi Judit festőművész beszélget.
Itt a honlapon a paksi evangélikus gyületkezethez szorosan kötődő Széles család tagjairól szeretnénk részletesebb képet adni, hiszen templomunk belső előterében függ Judit egyik szép patchwork munkája, amit ő a paksi gyülekezet egykori lelkészének, Sólyom Károlynak 100. születésnapja alkalmából 2020-ban ajándékozott a gyülekezetnek.
Széles Judit annak a népes Rein – Rákos – Széles evangélikus családnak textilművész tagja, akik Istentől kapott tálentumaikat tanulmányaikban, a művészet és a zene iránti kötődésükben jól sáfárkodó hívekként többszörözték meg. Így szeretnék az érdeklődők számára képet adni a szülőkről – Széles Béla bácsi és Rein Sárika néniről – valamint a paksi gyülekezet azon tagjairól, akik emlékeim szerint édesapám nélkülözhetetlen segítői voltak.
Széles Béla bácsi paksi tisztviselőnek és Rein Sarolta tanítónőnek öt gyermeke született, akik tehetséges és szorgalmas fiatalok voltak. A paksi mezőgazdasági technikumi (a Vak Bottyán gimnázium elődje) érettségi után Szegeden, Budapesten, Pécsett és Sopronban szereztek felsőfokú végzettséget.
Széles István (Paks, 1933; Pécs 2024.) a budapesti Műegyetemen vízügyi mérnök, majd a pécsi Vízügyi Igazgatóság vezetője két gyermek édesapja, .
Dr. Széles Klára D.Sc. (Paks, 1936; ) irodalomtörténész, a tudományok doktora, a budapesti és a szegedi egyetemen tanszékvezető. Kitüntetései: Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011), Magyar Érdemrend Tisztikereszt (2022)
Széles Judit (Paks, 1939; Budapest 2021.) a budapesti Iparművészeti Főiskola textilművész szakán lett diplomás textiltervező. Judit un. patch-work-öket készített. Nagyon sok egyéni, és csoportos kiállításon vett részt, Magyarországon a Paksi Múzeum mellett a Dunántúl nagyvárosaiban találhatók meg munkái Szombathelyen, Kaposvárott, Pécsett és Veszprémben. Férjével, Ágh István költővel közös munkákat is megjelentettek, ahol a férj mesekötetét Judit díszítette textilmunkáival. Egy közös felnőtt gyermekük van, Eszter.
Széles Magdolna (Paks, 1941; Budapest, 1975) is jelesen érettségizett a paksi Vak Bottyán gimnáziumban, majd Budapestre került, és néhány évvel később tragikus körülmények között elhunyt.
Széles Zoltán (Zizi) (Paks; 1948) a soproni erdészeti és faipari egyetemet végezte el.
A család minden tagjának kiváló hallása, énektudása volt. Különösen evangélikus énekek ismerete, szeretete jellemezte őket. Egy információ a Széles gyermekekről, melyet Klári mesélt, aki igyekezett Juditot az utolsó időkben vigasztalni, erősíteni: Ők együtt énekelték az EÉ 328. énekét „Az Úr csodásan működik …”. Ez jól jellemzi a Rein – Rákos – Széles család hitét és összetartását!
A család nagy szeretetben élt. Béla bácsi jövedelmét madarak preparálásával egészítette ki.Öt gyermekük nemcsak felsőfokú végzettséget szerzett, hanem komoly tudományos és művészeti eredményeket értek el. Sárika néni először az egyik Paks környéki „pusztai” iskolában tanított, majd férje halálát követően, tanítói végzettsége ellenére a paksi gyülekezetben egyházfi (harangozói, takarítói) állást fogadott el szerény fizetéssel, hogy két kiskorú gyermekét felnevelhesse. Reisinger bácsi harangozó nyugdíjba vonulása után Sárika néni lett az egyházfi sok éven át. Ez a munka eredendően nem nőknek való volt, de ő elvállalta, így mindkét fél számára elfogadható kompromisszum született!
Sárika néni hitéhez, meggyőződéséhez, ragaszkodva rendszeresen jegyzetelte a hallott prédikációt. Remélem, valaki a családban őrzi ezeket az ereklyéket!
1951-től papgyerekként tanúja voltam, hogy Sári néni azok közé a gyülekezeti tagok közé tartozott, akik naponta kedves, mosolygós viselkedésükkel csendben, de hatékonyan segítették édesapám lelkészi munkáját. Sári nénin kívül ide tartoznak Iharos Dánielné Vilma néni, Hoffmann Mária kántornő, Szinger Józsefné, Somkert Mária néni és Szinger Erzsébet, akik a gyermek istentiszteletekben vállaltak szerepet, vagy Halász Miska bácsi, aki, amíg hangja bírta, a temetéseken énekelt kántorként. Ide sorolhatók azok a fiatalok is, akik a gyülekezet bábszínházában szerepeltek Pakson és Sárszentlőrincen. Szívet melengető és mosolyt fakasztó időknek tűnnek a távolból, hiszen korosztályomnak fiatalságunkat és örömeinket idézik. Hálás szívvel emlékezünk szüleinkre, akik az 1950-es évek viszonyai között igyekeztek számunkra felhőtlen gyermekkort varázsolni, ahol Isten szeretetében bízva biztonságban érezhettük magunkat. Később, amikor a 40, 50, vagy 60 éve konfirmáltak között megkérdeztük egymást, ki emlékszik konfirmációi igéjére, esetleg el is tudja mondani, kiderült, hogy bizony sokan nem felejtették el, még akkor sem, ha 60 évvel ezelőtt kapták útravalóul. Pedig a felnőttek, így Sári néni, Vilma néni és mások is kemény csapásokat szenvedtek el korábbi életükben: Férjüket, gyermeküket, szeretteiket vesztették el, és komoly anyagi gondok között éltek. Ennek dacára mindig mosolygósnak láttam őket. Ma már tudom, hogy ezt a Jézus Krisztusba vetett bizalom, hit és ragaszkodás tette lehetővé.
Sári néninek nagyon szép énekhangja volt. Tanítónőként ez a pályához előfeltétel volt. Barabás Kató nénivel és Vilma nénivel illetve további tagokkal kiegészülve gyakran énekeltek evangélikus egyházi éneket az énekeskönyvből illetve a „Halleluja” 1944-es Tahi-beli evangelizációs énekek könyvéből: Halleluja 51. „Fogjad kezem…” 52. „Föl barátim…” 198. „Tudom, az én Megváltóm él …”, de ezek az 1950-es évek elején az új énekeskönyvbe nem kerültek be.
Még egy aktuális gondolat a Biblia Ószövetségi részéből, amit az ember gyakran elfelejt, hiszen magát is az Újszövetség gyermekének gondolja. Ez Jób könyve elején olvasható (Jób 1, 1-20), amikor Jóbot barátai Istennel szembeni vitára ösztökélik meghalt fia, felesége vagy egyéb rokona elvesztése miatt: Jób pedig így válaszol:
„Az ÚR adta, az ÚR elvette legyen áldott az ÚR neve”.
Jób ezzel azt jelzi, hogy nincs jogunk az Úristen számunkra érthetetlen döntésének kritikájára, csak azért, mert nem értjük döntésének igazi indokát. Nekünk is így kell emlékeznünk előttünk elment szeretteinkre, hogy őket is így kaptuk, amikor pedig úgy tetszett az ÚRnak, és helyesnek látta őket hazahívni, akkor is hálát kell adnunk, mert annyira szerette gyermekeit hogy ennyi időt engedélyezett számunkra. Sári néni, Vilma néni és a többiek ennek ismeretében tudtak mosolyogni annak ellenére, hogy nem kevés fájdalmat kellett elviselniük.
Végül hasonlóan célszerű kezelnünk a mai gyülekezetben jelentkező kezdeményezéseket, mint a langenzenni testvérgyülekezettel való kapcsolattartást vagy a német Kirchentagon való részvételt a konfirmandusokkal, amelyeket a mai körülmények engednek meg
Erős Vár a Mi Istenünk!
Sólyom Csaba