EMLÉKEINK

Kedves honlap-olvasó Testvérek!

Emlékeink címmel új rovatot indítunk útjára, melyhez bárki hozzájárulhat egy-egy rövid írással, megemlékezve gyülekezetünk régmúlt történéseiről, lelkészekről, segítőikről, kedves gyülekezeti tagokról, vidám eseményekről.  Ez a kezdeményezés akkor éri el célját, ha minél többen tollat ragadnak, emlékeiket papírra vetik, számítógépre viszik, ezzel színesítve, sokrétűvé téve rovatunkat.

(Beküldendő az Impresszumban található címekre)

 

A lelkész segítői a gyermek-istentiszteleteken

Beszélgetés Plézer Jánosné Verli Katóval

 

Ha jól emlékszem, gyermekkoromban, az ötvenes években többször tartottak gyermek-istentiszteletet Somkert Mária néni, Kemény Rózsi néni (későbbi Hoffmann Lőrincné), Szinger Bözsi és Te. Ezek az alkalmak a régi imateremben zajlottak.

Hogyan került erre sor? Miként esett rátok a választás?

Nagyon jó kis közösség volt. Mária, Bözsi, Rózsi és én. Besegítettünk a tisztelendő úrnak. 1953 körül. Rózsi mindenhol ott volt, de ő nem tartott gyermek-istentiszteletet. A gyerekek kis templomnak mondták.

Felkészített benneteket Sólyom tisztelendő úr? Hogyan készültetek fel?

Előzetesen mindig megbeszélte velünk az igét. Kellett lennie bevezetésnek, tárgyalásnak, befejezésnek. A felkészítést lejegyeztük. Utána bővíthettük.

Vasárnap délelőtt volt? Párhuzamosan a felnőtt istentisztelettel?

Mindig délután volt, talán fél 3-kor. Tisztelendő úr a felnőtteknek vasárnap délelőtt és délután is tartott istentiszteletet. Vasárnap délután kettőt: egyet Pakson, egyet valahol máshol. Például Csámpára is járt. Én Cseresnyésbe is mentem.

Énekeltetek is velünk. Neked nagyon mély hangod volt.

Igen, alt hangom van. Rengeteget énekeltünk. A gyerekek nagyon szerették a „Zákeus egy kicsi emberke volt”, „Kis madárka, csicsergő…”, „Lágyan hullik a hó…” és még sok más éneket.

A karácsonyi műsorokról milyen emlékeid vannak?

Vasárnap délután vagy hétköznap voltak. Nem az istentisztelet helyett!

Ez a kis közösség volt együtt Fóton is. Édesanyám emlékeiből tudom, hogy 1957. augusztus 7-11. tartott ez a konferencia. Három képet is őrzök. Az egyiken külön láthatók a paksi résztvevők.

Ilonka néni (Inotai Imréné), Sárika néni (Széles Béláné), Zsóka néni (Bercsi Zsófia). Nagyon szerettem őket!  Fót nagyon jó volt.

Én is hasonlóképpen emlékszem rájuk és rátok is: Nagyon kedvesek voltatok, mindig mosolyogtatok, hitet és szeretetet sugároztatok. Köszönöm!

A képen láthatók:

Hátsó sor: Hoffmann Lőrincné, Bercsi Zsófia, Plézer Jánosné

Első sor: Inotai Imréné, Széles Béláné, Szinger  Józsefné, Szinger Erzsébet

 

Paks, 2016. január 19.

   Kochné Inotai Gyöngyi

 


 

Szolgálat a templom körül

Schuckert Jánosné Binder Bözsi néni régebben elmaradhatatlan segítője volt a gyülekezeti alkalmaknak.  „Sólyomék[1] idejében kezdtem bejárni a paplakra.” Ő így mondja: „Szolgálni. Márta és János[2] idekerültek, fiatalok voltak. Segítettünk nekik. Lizus is.[3] Nagyon sokat gondolok rájuk. A templomtakarításban is segítettem Somkert Máriának. Terítőt is tudtam egyedül cserélni: Padra kiteríteni, hengerre sodorni. Egyszer három hónapig egyedül takarítottam a templomban. Fél nap is ráment sokszor. Hálás szívvel, szeretettel, nem kötelességből tettem.

Én nagyon szerettem a templomot. Megtanultam a szüleimtől. Édesapám hatévi hadifogság után került haza egy társával. Fél évig tartott az útjuk, miközben kosárfonással tartották el magukat. Az egyikük ezt a tevékenységet végezte, a másik imádkozott. Isten adja a sújtást, de a jót is. Mindkettőért hálát kell adni. Tengelicen akkor még nem volt templom. A kis terem mindig tele volt. Messze laktunk, mégis mentünk.

Most nem tudok már templomba járni, de mindennap olvasom az igét. Az Útmutató mindig nekem szól. Kapi Béla imádságos könyvéből naponta olvasok. Örülök, hogy ott tudtam lenni az ádventi szeretetvendégségen. Sok szeretet volt benne.

Az oltárterítőinkről sok hasznos információt kaptam látogatásom alkalmával Bözsi nénitől, melyeket az „Oltárterítőink” című rovatban tettünk közzé. Ennek kapcsán ennyit mondott: „Megmenteni a múltat – életadó erő.

 

Paks, 2016.február 2.

Kochné Inotai Gyöngyi

[1] Sólyom Károly és családja

[2] Brebovszky János és Brebovszkyné Pintér Márta

[3] Haaz Henrikné

 


 

Papgyerekek

Néha vigyáztam az egészen kicsi Klárára és Péterre. Ilyenkor örültem, hogy újra aranyos csöppségekkel foglalkozhatom. Egy alkalommal, mikor a szülők, Márta és János[1] valami esti programra voltak hivatalosak, megkértek, legyek a kis csemetékkel, akik már vacsora és fürdés után az ágyacskájukban fogadtak.

Igyekeztem megnyugtatóan viselkedni, mesével, majd esti imádsággal az alvás felé terelgetni őket. Múlt az idő, s nem látszottak álmosnak, inkább élénkültek. Attól tartottam,előbb hazaérnek a szülők, mint ők elalusznak, hát megpróbálkoztam a rábeszéléssel: „A  jó gyerekek ilyenkor alusznak … Tudjátok, valaki, aki mindig velünk van, most is figyel, vigyáz ránk.

Igen, a Lizus néni[2]!” – válaszolta valamelyikük.

 

Kochné Inotai Gyöngyi

[1] Brebovszky János és Brebovszkyné Pintér Márta

[2] Haaz Henrikné

 


 

Istentiszteletek Akalacson

Az 1940-es évek végén folytak a kitelepítések. Paks közelében Györköny akkor tiszta evangélikus falu volt. Az idősek közül sokan nem is tudtak magyarul. Nagyon sok családnak kellett elhagynia otthonát, vagyonát, házát, mindenét. Ezek egyházszerető emberek voltak. Sokan közülük elbujkáltak rokonok, ismerősök közé, amíg a vagonírozás megtörtént. Nem tudom megmondani, hogy így hány család menekült meg. Akikről én tudok, az 50-60 család. Amikor elcsendesedett a telepítés zaja, próbáltak új életet kezdeni. A saját földterületükön, saját készítésű kunyhószerű házakban laktak.

Szülők, gyerekek bujkálva, szétszakadtan éltek megtépázott lelkükkel, életükkel. Akalacs puszta félreeső terület volt, közelében egy nagy erdő. Itt találtak menedéket, és újra együtt lehetett a család. Gondolom, a györkönyi lelkész nem is merte volna őket vállalni abban a helyzetben. Pakson ebben az időben volt lelkészváltás. Itt is helyettes lelkész volt, így lelki gondozás nélkül maradtak ezek az emberek.

Az 50-es évek elején került Paksra Tatabányáról Sólyom Károly evangélikus lelkész. A mi gyülekezetünk is nagyon elhanyagolt volt. Ő fiatal volt és minden testi és lelki erejével fölvállalta nemcsak ezt a gyülekezetet, hanem ezeket a lelkileg nagyon elhagyatott és abban az időben sokat szenvedett embereket is. Minden vasárnap délelőtt 10 órakor itt Pakson volt istentisztelet, délután 3-kor Akalacson, este 5-kor újra itt a templomban. Akkor még nem volt a gyülekezetnek autója, de másoknak se, még motorkerékpárja se soknak, így tisztelendő úr kerékpárral járta be ezt az utat minden vasárnap, körülbelül 8 kilométert. Vitték az emberek a saját ülőhelyüket, jó időben a szabadba, rossz időben egy pajtaszerű helyiségbe.

Pakson akkoriban a gyerekmunkát vasárnap délután 2 órakor Széles Béláné Sárika nénivel ketten végeztük. Ő tanítónő volt, úgy emlékszem, kezdő nyugdíjas. Kaptunk vezérfonalakat Biblia-történetekről, és nagyon kedves gyerekénekeket tanítottunk. Tisztelendő úr megkért, hogy az akalacsi gyerekeket is össze kellene gyűjteni. Mivel kerékpározni tudtam, ezért elvállaltam.

Még ma is találkozom olyanokkal, akiket már meg sem ismerek, de mondják, hogy tőlem tanulták a kis gyerek-énekeket.

 

Paks, 2016. június

Szinger Józsefné Somkert Mária

 

A színes képek K.I.Gy. fotók.